Azt hiszem, a kenyérhez valójában – materiális sze
mpontokat figyelembe véve – nem sok minden kell.
Ehhez fél kiló liszt (ki-ki hogy szereti, én annak alapján választok lisztet, hogy kinek sütöm a kenyeret), egy kocka élesztő, némi langyos víz, két teáskanál só. Ez az alap. Aztán, ha furfangos kedvünkben vagyunk, dobálhatunk bele – miután megkelt – szotyolát, tökmagot, mákot, chiat, miegyebet… de a lényeg változatlan marad.
A kenyér szerettette meg velem a dagasztást, a nedves, ragacsos tésztában tapicskolást. Megelőzően oly mértékben ki nem állhattam ezt, hogy a kelt tészták, ha nem is voltak éppen száműzve a háztartásomból, de hogy én neki nem álltam volna egynek sem… inkább az éhhalál. Aztán meg mindenféle mitikus elképzelések voltak a fejemben a kenyérről: órákig dagasztani saját verejtékedben fürödve… biztos van ilyen is. Van nekem is kenyérreceptem (majd azt is felteszem) mindenféle trükkös hozzávalókkal, hozzá sem kell nyúlni, csak össze kell keverni. Aztán egyszer úgy esett, hogy Angélával együtt sütöttünk kenyeret… az enyémet, az övét. És én végérvényesen beleszerettem a kenyérsütésbe dagasztással, tapicskolással, miegyébbel együtt.
Azt hiszem, a kenyér a szeretetről szól. És a játékosságról. Meg a földről, a földközeliségről. Mindezek miatt kenyeret úgy kell elkezdeni sütni, hogy először rágondolok arra, akinek sütöm (nemám csak úgy, bele a világba, mindenféle célszemély nélkül :)). Az élesztőt elmorzsolom, rálöttyintek egy kis langyos vizet, és elkezdem lassan kevergetni a kezemmel. Körbe-körbe (mondtam, hogy játék), amíg homogén nem lesz az élesztős víz. Ezután belezuttyantom a fél kiló lisztet. Füllenthetném, hogy lassan adagolom, de ez nem fedi a valóságot, én nem vagyok ennyire sem finom, sem óvatos. Hozzáadom a két teáskanál sót, és elkezdem kevergetni, gyúrni, gyömöszölni, csapkodni, dagasztani, pofozgatni. Mire idáig jutunk, már meg is van a dal, ami a kenyérhez tartozik. Mondhatnám, a kenyér dala, de ez nagyon szentimentálisan hangzik. Maradjunk abban, hogy minden valakinek készülő kenyér megérdemel egy dalt, amit ha eldúdolunk neki, hamarabb megkel vagy nagyobbra, vagy nem ég oda, vagy finomabb lesz, vagy… Mindenképpen meghálálja. Tapasztalat.
Ha befejezettnek érzem a dagasztást, a tésztám összeállt, kompakt, letakarom egy konyharuhával és kb egy órára békén hagyom valami meleg helyen. Addig kel. Miutan megkelt, átdagasztom, sütőpapírral bélelt öntöttvas fazékba teszem, ráteszem a fedelét és előmelegített sütőben, kis-közepes lángon 57 percig sütöm. Utána két-három percre leveszem a fazék tetejét, hogy kicsit megpiruljon. A végén a kezemet bevizezve rászórok pár csepp vizet, hogy sercegjen. Állítólag így lesz ropogós. Én nem hiszek benne, de tetszik a mozdulat.
Ennyi. Csak liszt, játék, rágondolás és egy dal.
Kommentek