Nyolc napja gondolkodom, hogy az Adriéktól kapott szép tányérokat mivel avassam fel. Hát így lett a cukkintappancs, amely sem jellegében, sem állagában nem passzol a tányérokhoz, de egy fotózkodás erejéig jól megfértek egymással.
Nagylyukú reszelőn lereszeltem egy közepes méretű cukkinit szőröstül-bőröstül. Kicsit besóztam, állni hagytam tíz percig. Utána kinyomkodtam belőle a felesleges vizet (valójában utálom ezt a fázist, mivel a lével sok finom ásványi anyag meg miegyéb – mittudomén mi van a cukkiniben – távozik, ám a magas víztartalmát valahogy csökkenteni kell), hozzáadtam egy tojást, egy közepes fej apróra vágott vöröshagymát, egy kövér fokhagymagerezdet felaprítva. Pár tekerintésnyi borsot őröltem rá. Löttyintettem hozzá egy kis szójaszószt (vigyázat sós!), kb. egy mokkáskanál sütőport és ugyanannyi 
római köményt. (Az utóbbi három elemet valójában azért tettem bele, hogy ne holmi tócsi újragondolásnak tűnjön. Vagyis azon túl, hogy hasznára válnak a tappancsnak, identitásképző 
elemekként sem elhanyagolhatóak.) Összekevertem, és annyi lisztet adtam hozzá, hogy olyan állaga legyen, mint a sár, amiből homokvár építhető.
Kanállal szaggattam forró olajba, ahol jól megpuffaszkodtak a sütőportól, és a lehetőségekhez mérten a legjobb formájukat hozták. Kiszedegettem őket, mikor már barnák lettek.
Tappancsnak neveztem el, hogy ne mindig mindent pogácsának vagy puffancsnak hívjak, aminek amorf alakja van. A középső szívalakú. Jelzem, mert kevéssé látszik. Fosókaszilvával fényképeztem (ami elegánsabbaknak mirabella, de az nem én vagyok). Gondolom, enni is lehet együtt, bár nem kóstoltam.
Meglehetősen jó lett. Csak mondom.
Kommentek