Pacalleves

Novemberi vasárnap. Eljött a pacal ideje.

A pacalt az ember vagy utálja, vagy imádja. Köztes viszonyulás nincs. Én a pacalrajongók táborába tartozom. Ezért is van ez a pacalleves. (Amit szerintem az utálkozók csak azért nem szeretnek, mert még sosem kóstolták, de erre a témára egész estés vitacsoportot lehetne szervezni. Helyette inkább együnk!)

Nem bonyolult. Négy-öt marék előfőzött, csíkokra vágott pacalt belerakunk egy fazékba, mellé két sárgarépát, egy fehérrépát, egy darab zellert, egy egész vöröshagymát, két gerezd fokhagymát, három-négy babérlevelet és felöntjük vízzel. Só, frissen őrölt bors, egy kis bio ételízesítő (és ha netán hentereg a hűtőben egy kis marhacsont, akkor azt is bele lehet dobni). Felöntöm vízzel, addig főzöm, míg az alkotóelemek megpuhulnak (kivéve csont). A pacal puhasága jelzi, hogy mikor van kész. Pontosabban félig, mert ekkor leszűröm, a zöldségeket leturmixolom, visszaöntöm rá a levet, visszateszem a pacalcsíkokat, belecsavarok fél-egy citromot (ízlés szerint), és még rotyogtatom kicsit a tűzön (aminek gasztronómiai indoka csekély, viszont jó az illata). 

Tálaláshoz egy vagy két tojássárgáját elkeverek egy kis lével, belemerem a tányérokba, és erre jön a leves. Lehet hozzá még citromot is szervírozni. Finom, na.

Bár a nyers pacal gyönyörű, főzött manifesztumai cseppet sem fotogének. Miként ez a leves sem. Igyekeztem feldobni. Azt hiszem, nem sikerült annyira.