Jó lenne hozzá pirosbelű, aprószemű, régi szilva. Olyan, amilyen gyerekkoromban volt a vízmosásárok partján a múlt évezredben. De nincs. Elmúlt(ak). A piacon van még, aki emlékszik rá, de egyelőre nem főzök emlékekből lekvárt. Ezért vettem aprószemű, sárgabélű szilvát. Hogy csak egy paraméterében különbözzön.
Mivel nukucuki, nem kell bele cukor, és ettől méricskélni sem kell. Cukor híján szilvaízű lesz.
Egy magasabb falú tepsibe dobálj bele annyi megmos
ott, kimagozott szilvát, ami gyengén púposan (tényleg gyengén) belefér. Őrölt vaníliát vagy egy vaníliaaromát, őrölt fahéjat és őrölt szegfűszeget (mintha zsíros kenyeret sóznánk) kell rászórni, majd egy vagy két rumaromát, netán rumot (kifő az alkohol, no para, gyerekszájba is való, bár ők nem annyira szeretik, lévén nem túl édes a végeredmény – ám eléggé szilvás). Aztán kicsit átforgatni, és alufóliával letakarva sütőbe vele. A szájhagyomány több órát ír. Szerintem ez mennyiségfüggő. Ha nem áll szándékunkban liofilezett szilvakivonatot gyártani, akkor kb. maggal három kilónyi szilvát másfél óráig kell lefedve, majd fél-háromnegyed óráig fedetlenül sütni közepes kicsi lángon. Üvegbe vele és száraz dunszt (ágyneműtartóban vagy szennyeskosárban hűl lassan). Téli estékre kiváló. Nyárbúcsóztatóként karácsonyi dalok éneklése közben melegen ajánlott.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: