Van a pszichológiában egy szép, megengedő fogalom: “elég jó”. Mondjuk az anyára értik vagy szülőre. Nem éppen frankfurti levesre. De szeretem, mert megengedő. Hogy nem kell jónak lenni. Mondjuk ez a leves jó. Eléggé.
Egy fej apróra vágott vöröshagymát megdinsztelsz, rádobálsz jó sok karikára vágott kolbászt és virslit, pirítgatod. Legyen piros zsiradék belőlük (mármint a kolbászból). Keverd közben, hogy ne égjen le. Aztán némi pirospaprikát szórsz rá, laskára (értsd olyan félszelet-félékre) vágott kelkáposztát, annyit, hogy tele legyen a fazék. Meg legalább két krumplit kockára vágva (héj nélkül). Ereszd fel vízzel. A kelkáposzta majd meglöttyed, és akkor kevés lesz, vagyis ne aggódj a mennyiségen, frankfurti levesből nem lehet púposat főzni. Egy kis bio zöldségőrlemény, só, bors, két gerezd fokhagyma apróra szelve (fokhagyma mindenbe kell!), némi őrölt kömény – és főzzed meg. Készen van. A végén jó bele a tejföl. De lehet úgy is, ha mindenki a saját tányérjában ízesít.
A képen egy kelkáposzta látható.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: