Ugyanúgy készül mint a nukucuki eperlekvár (és minden nukucuki lekvár) – vagyis cukor és mindennemű édesítő nélkül. A gyümölcsben lévő cukor tartósítja, ha elég sokáig kevergetem, besűrűsödik, kényelmesebbek nyakon boríthatják egy zacskó dzsemfixszel – így lényegesen lecsökken a kavargatási idő.
A sárgabarackokat megmosom, kimagozom, kicsit összevágom, lábosba dobálom, turmixolom. Egy vaníliarudat kikapargatok, a rudat félbe vágom, azt is beleszórom, rumot bele, egy kis keserűnarancs likőrt (ha van, jót tesz neki, ha nincs, nem hiányzik annyira), egy-két marék kandírozott narancshéjat (amilyet a gyümölcskenyérbe szokás) – keverem-kavarom, rotyogtatom. A fröcsögő, köpködő sárgabaracklekvár támadásait fürge ugrálással hárítom, a barackcseppekkel borított konyhára fittyet hányok, a végén takarítok. Az utolsó percekben levendula virágokat szórok bele, pár kavarintás és kész. Apró üvegekbe merem, száraz dunsztban tanyázik pár napig. A végén elosztogatom.
Gyerekkorom óta szeretek baracklekvárt főzni. Mivel valahogy mindig este jutott rá idő, évtizedekig azt hittem, a sötétben való főzés szerves részét képezi a lekvárkészítésnek. Így én is mindig megvártam, hogy leszálljon az este… És akkor az ember nekiáll a hagyományos sárgabaracklekvárnak: forró vízben egy percig bugyogtatom a barackokat, kikapdosom, a héját lehúzom, kimagozom, a fél barackokat érintetlenül hagyom. Közben Cseh Tamás dalokat éneklek (ez legalább annyira fontos, mint hogy este legyen). Míg készítem, azon gondolkodom, hogy örülnek majd azok, akik megtalálják a fél barackokat (és nem azon, hogy mennyire szentségelnek, hogy ez a lekvár így sem palacsintába, sem kenyérre nem az igazi, ezt a lekvárt kanállal kell enni :))! Ez a fajta lekvár sokkal szebb, világosabb lesz, mint a fönti, viszont munkaigényesebb, romantikusabb, és a lecsöpögő baracklé miatt némiképp mocskosabb. Pár évente azonban mindenképpen ezt is kell főzni – az egyensúly miatt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: