Lebbencslevest főztem. Mondhatnám, hogy ősz van, és úrrá lett rajtam a menta-nosztalgia, de valójában a Sátántangó az oka. Amiben lebbencsleves éppen nincs, de akár lehetne.
Keves zsiradékon megfuttatok némi felkockázott szalonnát, egy hagymát megdinsztelek rajta. Dobálok rá apró kockára vágott sárgarépát, fehérrépát, zellert, krumplit. Kavarintok rajta egyet, rászórok egy kis őrölt pirospaprikát, majd felöntöm vízzel. Mivel leves, és jön még bele tészta, kicsit legyen több víz, mint ami ellepi a zöldségeket. Egy csokor petrezselymet dobok bele, sózom, borsozom, két apróra vágott fokhagymagerezdet is beleszórok – magára hagyom, hadd főjön.
Közben száraz csuszatésztát kisebb darabokra török (direkt jó, ha szabálytalan), vagy eleve lebbencstésztát veszek, és szárazon, tepsiben barnára sütöm őket a sütőben. Amikor a zöldségek megpuhultak a levesben, beledobom a tésztát és puhára főzöm. Kultúrtörténeti szempontból nem kell bele tejföl a végén, de jó, ha mégis. No para, az étel minimalista jellegén ettől nem esik csorba.